Egyik éjszaka feleségem hangjára ébredtem. “Ébren vagyok, Drágám, minden rendben – mi történt?”

Elmondása alapján a falat rúgtam és hevesen mormoltam, hogy “a százalékok rendben vannak..azokkal nincs gond”. Valóban tény, hogy nem emlékszem ezen dolgokra, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez akkor már a harmadik kemény zárási hetem volt a munkahelyemen. A főnököm mindig is konok, makacs ember volt, aki mást nem fogadott el, csak a 110%-os teljesítményt, én pedig mindig maradéktalanul próbáltam is megfelelni ennek a kritériumnak.

Előtte is beszélgettünk már a feleségemmel Rékával egy esetleges költözésről, de mindig csak érintőlegesen. “Majd, ha a gyerekek felnőnek… majd, ha már csak 5 év lesz hátra a nyugdíjig” – de ezek a majd-ok mindig csak torlódtak és sosem merült fel igazán, hogy elhagyjuk a fővárost. No, nem ragaszkodunk annyira Budapesthez, de végtére is sok dolog ide köt minket. Az utóbbi időben azonban egyre több félig-meddig intő jellel szembesültünk s végülis egyszer él az ember, a fene sem kívánja tőlem, hogy a munka oltárán áldozzam fel az életemet. Szóval, egy szép napon, persze a zárás után beadtam a felmondásomat, hogy életem egy új – derűsebb szakasza – vehesse kezdetét.

Gödöllő fejemben már régóta szimpatikus, kedves visszatérő helyszínként fogalmazódott meg és mivel ismertük a környéket, így Réka és a gyerekek beleegyezésével is kedvenc keresőmet elővéve begépeltem a költöztetés Gödöllő keresőszavakat. Pár kevésbé releváns találat után megtaláltam azt a csapatot, aki első blikkre is szimpatikusnak tűnt. Feleségemmel együtt néztük, s hangosan olvastam fel neki: “A költözés mindig komoly döntés, ráadásul komoly munka is. Emellett rengeteg stresszel jár. (‘kivéve, ha velünk költözik’)” – na, ezt akár az Öcséd is mondhatta volna. Kár, hogy ő már nem dolgozik a szakmában. Mindenesetre, igaza van a szlogennek – szögeztük le mindketten.

A továbbiakat olvasva egy rendkívül felkészült csapat bontakozott ki lelki szemeink előtt, így hát igazából a ‘kivel’-ben szinte a legkorábbi időpontban konszenzusra jutottunk mindketten. Elkezdtem a felmondási idő végével az ingatlanpiacot bújni, kutatni. Ehhez akár egy vicces, zenés montázst is elképzelhetne a kedves olvasó, ugyanis gyorsított felvételen pörögnének a mókás jelenetek feleségemmel, ahogy több tucatnyi lakást, házat megnéztünk. Még jó, hogy a helyszínt legalább már tudtuk, így is csak közel 35 ingatlan jöhetett számításba. A kicsi, a túl nagy, a keleti fekvésű, a rossz szomszédos, majd az ázott aljzatú, később a már-majdnem-jó, amit a “Drágám, ez csodálatos!…csak miért ilyen drága.” – követett.

Végülis aztán júniusra meglett az ideális, minden szempontból kiváló ház – nekünk! Bizony, a költözés nem egyszerű dolog, s aki mást mond az valótlant állít. Most már csak fel kell hívnom ezt a korábbi céget, aki intézni fogja a költöztetést. Telefonon egy megnyerő hanggal beszéltünk, s így alig várom, hogy arcot társíthassak később a hanghoz. Három hét és költözünk, végre! Furcsa, de úgy tudok ennek örülni, mint egy gyerek!